Az élet álarca

Bizonyára már sok ember tapasztalhatta magán, hogy néha nem önmaga. Talán, ha nem is mindig tudatosan, de egész életünkben valamiféle szerepet játszunk. Hogy miért? Nos én erre a kérdésre sajnos nem adhatom meg a választ, de egy dolgot bizton állíthatok, hogy ennek a röpke 70-80 évnyi szerepjátszásnak vannak jó, és rossz oldalai. Bár, hogy mi számít jónak, és rossznak, az relatív. Talán, kezdjük az elejéről:

Tehát, a kisbaba a világra jön, felsír, és ennyi. Kinyitja a szemeit, és rájön: Te Úr Isten! Hova kerültem!? - persze ezt nem szavakkal mondja, és nem kap a fejéhez, hogy ezzel azt jelezze: Köszi, nekem ennyi, én kiszállok! - Talán, ha ezt tenné a szülők, és az orvosok ájultan rogynának össze a kórházi padlóra.

Eltelik néhány év, és jön az óvoda és azt megelőzően a bölcsőde (ami nem kötelező). A gyerek, függetlenül attól, hogy milyen nemű, elkezd barátok után nyomozni, miközben duzzog, hogy szülei beadták élete első börtönébe. Milyen téma kerül elő? Hogy kinek mije van. Jönnek a megszokott dolgok:

- lányoknál: Az én hajam hosszabb, az én cipőm kopogósabb, az én szoknyám pörgősebb, az én babám szebb! - és ez nyomatékosítható azzal, hogy: BIBIBÍÍÍÍÍ!! - Ettől persze minden lány azonnal frászt kap, és elhatározza, hogy örök harit tart.

- fiúknál: Az én machboxom rugózása jobb, engem több lány szeret, én úgyis erősebb vagyok, és szétverlek! - és ők éppen ezért nem a "bibibííível", hanem néhány csattanós pofonnal kívánják bebizonyítani, hogy nekik van igazuk, még akkor is, ha az nincs is mindig úgy.

Tehát, beláthatjuk, a színészkedést nem lehet elég korán kezdeni. Végre minden óvodás álma, hogy elérte a bűvös 6-7 éves kort, nagyfiú, vagy éppen nagylány lett. Ott még nagyobb a rivalizálás, mint az oviban. Itt már az a menő, aki szebben olvas, szebben ír, és aki a legszebb verset mondja Anyák napján. A játék előkerül minden kis buksiban, hogy ha nem a tehetségével, akkor a "nyelvével" nyerje el a tanár néni szeretetét. Ha bejön, rendben van, ha nem, akkor talán felső tagozatban. Felsőben a barátok, barátnők száma az, aki eldönti, ki az én "haverom".

Lányok, óra közben előveszik a sminkkészletet, hatalmas műkörmökkel jelennek meg. - Persze nekem a cigi is fekszik, és minden este hullarészegre iszom magam! - mondják, csak hogy valaki rájuk figyeljen. A tanulás, itt már a háttérbe szorul. A tanár le van ejtve. - Tudod, ki kínlódik velük, nem éri meg! - Talán. Persze vannak kivételek, akiknek az élete nem csupa bulik összessége.

Fiúknál 20 kilo hajzselé a hajra, hogy minél szexibb, és kívánatosabb legyen, még akkor is, ha az ember inkább nézne az oroszlán szájába, mint rá. Elmaradhatatlan kellék a 10 darab cigaretta, amit bravúros mozdulattal egyszerre gyújt meg, miközben három liter whisky-t önt le a torkán. Majd felhangzik a fülbemászó dallam, a mentő szirénája.

Ugyanez folytatódik a középiskolában, de itt lehet, hogy néhánynak benő a feje lágya, és úgy dönt, hogy végre kezd valamit magával. És ha szerencséje van, és jól választ, sikerül megvalósítania az álmait, és boldogan él -vagy nem-, amíg meg nem hal. Mivel az a ritkább, a másikkal folytatom. Minden színes, és csillogós álma szertefoszlik, és marad a véres valóság. Elvállal egy olyan munkát, ami egyáltalán nincs ínyére és megpróbál meghódítani főnököket, munkatársakat, leendő házastársakat. Néha győztesen, néha pedig vesztesen kerül ki ezekből a dolgokból, de a lényeg az, hogy mindeközben valamiféle szerepet játszik. Ehhez alkalmazkodik, ahhoz alkalmazkodik. Megpróbál családot alapítani. Nagy keservek árán ez sikerül is. Igen ám, de a gyerek olyan, mint amilyen ő volt gyerekként. Kibírhatatlan: - Anyu, ezt vedd meg! Apu, ide vigyél, apu, oda vigyél! - Az ember bármennyire is szereti őket, van néhány pillanat, amikor azt gondolja: Állj! Végeztem! Biztos csak valamilyen rossz álom lehet! - és lázasan próbálja fölébreszteni magát, de amikor rájön, hogy a dolog menthetetlen, akkor kénytelen folytatni az egészet, és jó képet vágni hozzá. Tovább játszani a szerepet!

A gyerekek végre felnőttek, csönd van. Végre már a nyugdíjas korba léphet, de addigra már az ember egy összeaszalódott gyümölcsre hasonlít. Csönd van. Senki nem látja, senki nem hallja, esetleg csak az unokák. De azok sincsenek mindig az ember nyakán. Nincs mit tovább játszani. Persze, ha megjön a gyerek, akit már csak ő néz ovis kölöknek, valójában pedig az is már a negyvenet tapossa, muszáj megjátszania magát, hogy figyel, érdekli, amit mond, még akkor is, a szenilis vén agyával az ember már a Kovács Pistánál elvesztette a fonalat, és a Julisnál, a Mária utcából c. részt átaludta. Muszáj úgy tenni, mintha értené a kérdést, pedig már csak a vaksi szemeivel próbál szájról olvasni, hogy ne mondhassák azt: Papa/mama, jobb lenne neked az öregek otthonában. Én csak néha érek rá átugrani a gyerekekkel, te meg itthon egyedül… És mit csinálunk, ha véletlenül meghalsz, mi meg éppen nem vagyunk itt?! Igen, jobb lesz neked odabent.

Erre persze minden öreg, bizonyítva fittségét megpróbálna 0, 001 cm/s sebességgel kipattanni a karosszékből, és ott toporzékolni fia, vagy lánya előtt, mutatva, hogy kutya baja, meg sem látszik az a 100 év.

Úton, a végső utazás felé, az ember még egyszer végiggondolja élete jó és rossz pillanatait, és talán rájön, hogy ha ezt, vagy azt nem így csinálta volna, ha nem ennek, vagy annak a kedvében akart volna járni, talán jobban is elsülhetett volna ez a 80 éves történet.

Majd lehajtja a párnára a fejét, becsukja szemeit, és végleg elalszik, remélve, hogy talán, mire újra felébred, jobb szerepet oszt rá a Sors.

Ide várjuk a kritikákat:

http://lesbia.suddenlaunch3.com/index.cgi?board=emma&action=display&num=1206080189